Békepapok újratöltve

A választási kampány célegyenesében újra – mondhatni, menetrend szerint – a közéleti viták kereszttüzébe kerültek egyes papok, lelkészek közéleti megnyilvánulásai, és a nagy oda-vissza békepapozásban általában feledésbe merül, hogy voltaképpen mit is értünk e fogalom alatt.

A fogalom a mai sajtó egy része által előszeretettel használt, végtelenül leegyszerűsítő, a békepapokat karikatúrába illően az aktuális hatalomhoz dörgölődző opportunistaként ábrázoló leírása ugyanis nem egészen fedi a valóságot. A békepapokat kitermelő papi békemozgalom egyértelműen sztálinista találmány, melynek előképét már a korai szovjet állam megteremtette. Az egyház szervezetébe mesterségesen, idegen testként erőszakkal beépített politikai mozgalom célja nevével ellentétben nem a béke megteremtése volt, hanem épp ellenkezőleg: ellentétet akart szítani az egyházban, így gyengítve azt, míg a végső cél, az egyház – és a vallás – teljes megsemmisítése meg nem valósul.

A magyar papi békemozgalmat a Rákosi-rezsim alapította 1950 augusztusában hatalmi szóval, a katolikus papság 
elenyésző töredékének együttműködésével, az ÁVH hathatós támogatásával. Természetesen a protestáns egyházak sem maradhattak ki a „jóból”, ők ökumenikus békemozgalmakat kaptak a nyakukba a rendszertől. A tagok közül kit a zsarolás, kit a jobb élet reménye, kit a végzetes naivitás vitt rá a csatlakozásra. A leghírhedtebb békepapok közül sokan ismerhetik a rejtélyes életű egykori kisgazda képviselő, a Balogh páterként elhíresült Balogh István, a sértődött ciszter Horváth Richárd vagy a börtönben meghasonló és a békemozgalom élharcosává váló Beresztóczy Miklós nevét. Ők kényelmes életet éltek akkor is, amikor Meszlényi Zoltán püspök és sokan mások vértanúságot szenvedtek, az esztergomi érsek Mindszenty József, a kalocsai érsek Grősz József koncepciós per áldozatai lettek, a feloszlatott szerzetesrendek tagjai pedig segédmunkásként vagy háztartási alkalmazottként próbáltak túlélni.